Határhúzás nőként — amikor a „jó kislány szindróma” uralja az életet

Önfeláldozó szerep, családi minták és hogy vajon hogyan lépjünk ki belőlük?

Hogyan hat ránk a nagyszüleink mintája? Miért olyan könnyű beleesni az áldozat szerepébe?

A téma kapcsán sokan talán rögtön legyintenek, hogy ez csak egy újabb „emancipanci duma” — pedig egyre fontosabb beszélni róla. A mai világban rengetegféle anyai szerepmodellt, attitűdöt látunk kibontakozni, de felmerül a kérdés: vajon ezek valóban önazonosak? Vagy sokszor inkább csak egy divatos elvárásnak próbálunk megfelelni, miszerint mi, nők a hétköznapi gondok és feladatok mellett is szárnyalhatunk… de közben… tényleg így is érezzük magunkat?

A megfelelési kényszer terhe

Szerintem sok nőben él ma is a régi minta, mely szerint a nő dolga, hogy mindent feláldozzon a családért. De közben ott az új hullám is, miszerint egyre erősebbek vagyunk, és nem csak ki tudunk állni magunkért, hanem meg is tudjuk valósítani az álmainkat, elképzeléseinket. De hogy mindez mennyi küzdelemmel, frusztrációval és belső feszültséggel jár — ebbe szeretnék most kicsit mélyebben beleásni.

Gyakran két fontos célt próbálunk egyszerre megoldani. Azt a lehetetlennek tűnő küldetést vettük a vállunkra, hogy úgy bontakoztatjuk ki a személyiségünket és visszük sikerre a karrierünket, hogy közben megmarad az a minta is, amit nagyszüleinktől láttunk. És van az életünknek egy szakasza, amikor elhisszük, hogy ez valóban megvalósítható, maximum magunkat hibáztatjuk azért, ha bele-bele bukunk néhány szituációba. Én legalábbis teljesen őszintén, nagyon sokszor éreztem így magamat. Ha ezt nem csípjük időben fülön, észrevétlenül sodródunk a krónikus stressz állapotába, csak annyit érzünk, hogy rosszul vagyunk, de fogalmunk sincs, hogy min kellene változtatnunk. Ezért vagy magunkat, vagy a környezetünket hibáztatjuk — de egyik sem visz előrébb.

A határhúzás nehézsége

Ilyenkor talán érdemes végiggondolni: számunkra mi a legfontosabb? Mert mindent egyszerre nem lehet. El kell fogadni, hogy valamit fel kell áldoznunk azért, hogy más jobban haladhasson. Ez folyamatos döntéshozatalt és határhúzást igényel.

A mi felelősségünk, hogy meglássuk és eldöntsük, hogy bizonyos helyzetekben, kinek és minek szabunk határt. Mert lesznek szituációk, amikor bizony a gyermekeinkkel szemben kell meghúznunk a határokat és ez hatalmas kihívás ez egy nő számára, aki generációsan azt a mintát hordozza magában, hogy fel kell áldoznia saját magát a család és háztartás oltárán. Számomra a mai napig ez az egyik legnehezebb feladat. Ha felhúzok egy falat, és azt mondom, eddig és ne tovább… egyből jön az anyai bűntudat.

Szerintem ebben kellene igazán támogatnunk egymást nőként. Mert sokszor azért is nehéz nem-et mondanunk, mert a társadalom azt várja el tőlünk, hogy ha elvégeztünk 100 feladatot, még azt a 101.-et is tegyük meg, ha a családnak, a gyerekeknek arra van szüksége.

És ha nem zoom-olunk ki ebből és nézünk rá az életünkre egy nagyobb távlatból, akkor egy idő után, csak őrlődünk, egyre fáradtabbak leszünk és az a személyiség, aki korábban ott élt bennünk, aki szeretett bohóckodni, játszani, nevetni és táncolni kikopik… Egy feszült, önmarcangoló, állandóan a feladatokon kattogó embert kapunk, akivel nem érezzük jól magunkat mégis minden pillanatban együtt kell élnünk vele.

Ez azért intő jel. És bárcsak minél hamarabb észrevennénk, hogy ezen a veszélyes mezsgyén haladunk.

Az önazonosság visszaszerzése

El kell fogadnunk: ha vannak álmaink és vágyaink, értük döntéseket kell hoznunk, és felelősséget is kell vállalnunk. Az nem működik, hogy mindig másra bízzuk a választás lehetőségét. Lehet, hogy kezdetben ezek megfelelő döntéseknek tűnnek, de idővel rájövünk: nem azt az életet éljük, amit szeretnénk.

Ahhoz, hogy önazonosak legyünk, választanunk kell. Saját magunkat. Ami néha azzal jár, hogy nemet mondunk: egy munkára, egy háztartási feladatra, a családtagjainknak vagy akár a gyermekeinknek. Tudatos döntésekre van szükség, különben elragad a megfelelési kényszer, ami azt hiteti el velünk, hogy csak akkor vagyunk szerethetők, ha mindenhol ott vagyunk, mindent kézben tartunk és mindenki számára folyamatosan elérhetők vagyunk.

Ha visszafojtjuk az igényeinket, és sosem mondjuk ki őket, a belső feszültség előbb-utóbb óriásira nő, és sokkal nagyobb kárt okoz, mintha időben kiálltunk volna magunkért. Ez igaz a férfiakra is: ők gyakran nem a családban, hanem a munkahelyen vállalnak önfeláldozó szerepet. A „családfenntartóként mindent megoldok” nyomása rájuk nehezedik, és emiatt háttérbe szorítják saját szükségleteiket. Ezért tűnhetnek ridegnek, távolságtartónak — s végül ott egy család, akik imádják egymást, de nem tudnak mit kezdeni a helyzettel.

Ezért kell elindulni a felelősségvállalás útján és meghozni bizonyos döntéseket és meghúzni a saját határainkat. Ha eddig nem így éltünk elsőre félelmetesnek tűnhet, de hosszú távon ez az egyetlen út, ami valóban működik.

Nem azzal mutathatjuk az értékeinket, hogy mi sosem érünk rá, nincs időnk sportolni, vagy olvasni, vagy szórakozni, mert folyton el vagyunk havazva. Nem ettől értékes egy Anya. Sokkal inkább attól, ha a családban mindenki jól van. Megtalálja a saját helyét és nem egy embertől függ a közös jóllét.

Ha csontra lemerítjük magunkat, akkor marad hús, amit lerághatnak a gyermekeink? 😀 Mert mondjuk ki, ezt teszik. És ettől nem vagyunk rossz anyák, ez valahol normális. A világ sokat fordult, sőt átbillent abba az irányba, hogy egy szülő teljesen feláldozza magát a gyerekeiért. Ez ugyanúgy véglet, mint régen az, amikor alig kaptak érzelmi törődést a gyerekek.

A lényeg, hogy nincs egyensúly. Ezért olyan nagy a felelősségünk, hogy a saját életünkben megteremtsük azt. Hogy ne elítéljünk egy nőt azért, mert a karrierjében sikereket ér el, eljár edzeni vagy szórakozni. Mert ha őszintén a tükörbe nézünk, miért zavarhat ez minket? Talán mert mi is erre vágyunk? Ha a válasz igen, akkor megvan az irány, amit érdemes követnünk, hogy egy önazonos, könnyedebb életet éljünk.

Nem az a cél, hogy amazonokká váljunk

A határhúzás nem ridegséget jelent, nem arról szól, hogy mindenkinél erősebbek legyünk. Sokkal inkább arról, hogy visszakapjuk a saját identitásunkat: a nevetést, a táncot, a szabad döntéseket — és, hogy az őszinte szükségleteinket ne szégyelljük.

És végül néhány tipp, ami segíthet az elindulásban ☺️

  • Kezdd apró „nem”-ekkel:
    Nem kell rögtön a legnagyobb dolgokban határt húzni. Gyakorold kisebb helyzetekben: mondj nemet egy plusz házimunkára, amit más is megtehetne, vagy egy programra, amihez nincs kedved. Így szép lassan erősödik az önbizalmad a nagyobb döntésekhez.
  • Figyeld a tested jelzéseit:
    A belső feszültség sokszor testi tünetekben jelentkezik: fáradtság, fejfájás, szorító mellkas. Amikor ezeket észreveszed, állj meg, és tedd fel a kérdést: „Hol nem mondtam ki, amire szükségem lenne?” Ez segít tudatosítani a határátlépéseket.
  • Idő a saját örömödre:
    Hetente legalább egyszer iktass be olyan tevékenységet, ami csak a tiéd. Lehet ez egy séta, olvasás, edzés vagy akár egy rövid csendes pihenő. Ez a kis „énidő” emlékeztet rá, hogy a saját igényeid is fontosak.
  • Oszd meg a terheket:
    terheketTanuld meg kérni és elfogadni a segítséget — a párodtól, a gyerekektől, a barátoktól. Nem attól vagy értékes, hogy mindent egyedül cipelsz. Ha megengeded másoknak, hogy hozzátegyenek, nemcsak te könnyebbülsz, hanem ők is részesei lesznek a közös felelősségnek.
  • Írj hálanaplót a saját döntéseidről:
    Minden este jegyezd fel egy mondatban, miben álltál ki magadért aznap — legyen az bármilyen apróság. Pár hét után látni fogod, hogy ezek az apró lépések hogyan építik újra az önazonosságodat.

Ha te is érzed, hogy ideje lenne határokat húzni, és szeretnél erről őszinte beszélgetésekbe kapcsolódni, gyere a privát Facebook csoportunkba. Ott sok ilyen témát bontunk ki mélyebben, és bátorító közösség vár rád. 💕

Kapcsolat

Kapcsolat