Nemrég csatlakozott valaki a Mindful Fitness privát Facebook csoportomba, ahol a jelentkezésnél van néhány kérdés, amit minden új tag kitölt.
Az egyik válasz különösen megérintett:
„Szeretném visszanyerni az irányítást a testem és a gondolataim felett.”
Ez a mondat mélyre ment bennem. Mert szerintem rengetegen küzdünk ezzel — hogy nem tudjuk irányítani a gondolatainkat. Hogy újra és újra elragad a félelem, a szorongás, a vágyakozás, a jövőn való agyalás.
Engem a saját életemben leggyakrabban a biztonság utáni sóvárgás mozgat: a félelmeim, a vágyaim, a gondolataim folytonos rendezgetése, hogy mi az, ami valós, és mi az, ami csak a fejemben létezik. És talán épp ezért született meg ez a blogbejegyzés is.
Furcsa dolog ez a biztonság utáni vágy.
Gyerekként egy boldog, szeretettel teli családban nőttem fel. Voltak igazi barátaim, sok nevetés, közös játékok — egy szóval minden megvolt, amit egy gyerek kívánhat. És mégis, esténként lefekvés előtt egy különös helyről álmodoztam…
Egy olyan világról, amit egy láthatatlan burok vett körül.
Ebben a burokba csak azok léphettek be, akiknek tiszta és jó szándékú a szívük. Akik viszont bántani akartak, vagy egyszerűen más értékrend szerint éltek, azok számára ez a burok áthatolhatatlan volt.
Gyakran sétáltam képzeletben ennek a kis világomnak a széléig, és hálát adtam azért, hogy ott bent béke és szeretet uralkodik.
Most felnőtt fejjel visszagondolva talán már értem: nem azért álmodoztam erről, mert nem voltam biztonságban — hanem mert valahol mélyen már akkor is féltem attól, hogy egyszer mindezt elveszíthetem.
Amikor Anyukámmal erről beszélgettünk, ezt mondta: „Kislányom, akkor gyerek voltál — most már felnőttél.”
És igaza van, mégis ezt a mélyről feltörő vágyat nem tudom eloltani magamban.
Mióta anya lettem, a félelem néha újra és újra bekúszik a mindennapjaimba.
Attól félek, milyen világban nőnek fel a gyerekeim. Hogy mi történik, ha a környezetünkben egyre több a düh, a bántás, a közöny.
Attól félek, hogy a háborúk híre nem csak a képernyőn marad. Hogy a vírusokkal való riogatás soha nem ér véget.
Attól, hogy a Földön egyre több a magából kifordult, agresszív ember, és hogy a gyerekeink már az iskolában megtapasztalják, mit jelent, amikor valaki bántja őket — akár fizikailag, akár szavakkal.
És közben tudom: ezek a félelmek nem alaptalanok, de ha hagyom, hogy átvegyék az irányítást, lassan elveszítem a jelen pillanatait.
A félelem ma már szinte belénk van kódolva. És vannak erre különösen érzékeny emberek.
A hírek, a reklámok, a közösségi média mind azt sugallják: „veszélyben vagy.” És minél jobban félünk, annál inkább irányíthatóvá válunk. A gazdaság, a hatalom, a médiarendszerek mind erre építenek. Mert aki fél, az vásárol, menekül, alkalmazkodik, és elhiszi, hogy a megoldás mindig valami külső dologban rejlik.
De ha őszintén magunkba nézünk, tudjuk: a biztonságot nem fogja megadni semmilyen rendszer, semmilyen „ígéret”. A biztonság mindig belül kezdődik.
Egy ponton felfigyeltem arra, hogy már lehet nem is a biztonság a fő cél, hanem magát biztonság keresését szoktam meg annyira, hogy természetes, hogy ebben élek. Nem a célra vágyom, hanem a vágyakozásra magára.
Mert a lelkem már megszokta ezt a mozgást — hogy mindig van valami, amitől félek, és valami, amit nagyon el szeretnék érni.
Ez a fajta sóvárgás és mentális pörgés rengeteg energiát visz el. És ha nem figyelünk, észrevétlenül a kiégés határáig juthatunk. Mintha egy körhintán ülnénk, ami egyre gyorsabban forog, és bármennyire kapaszkodunk, sosem érezzük azt, hogy végre megérkeztünk.
Egy idő után megértettem, hogy a biztonság nem egy „láthatatlan burokban” van. Nem abban, hogy kizárunk másokat, és nem is abban, hogy megpróbáljuk uralni a világot. A biztonság ott kezdődik, ahol a szeretet szabadon áramlik.
A családban.
A barátok közelében.
A közösségekben, ahol odafigyelünk egymásra.
Számomra ez az igazi védelem. Egy kisebb léptékű, emberi élet, ahol nem kell mindent megváltoztatni, ami egyébként is lehetetlen. Elég csak a saját kis világunkat kontrollálni. Ami még talán kézben tartható.
Nem véletlen ez az érzés, hiszen kisvárosban nőttem fel — az a fajta összetartás, amit ott tapasztaltam, mélyen belém ivódott. És valószínű, hogy ezért is vonz ma is az a világ, ahol a kapcsolódások őszinték, a mindennapok pedig egyszerűbbek.
A mai világ folyamatosan azt üzeni: „nem vagy elég.” A reklámok tökéletes életképeket mutatnak, a gazdaság a vágyainkból él, a média pedig feszültséget kelt, hogy újra és újra sóvárogjunk valami után.
És miközben próbálunk „jobbak” lenni, észre sem vesszük, hogy a sóvárgás az, ami elszakít bennünket attól, ami valójában már itt van. Az igazi teljesség nem a jövőben, hanem a mostban van. Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, amink már megvan.
Szerintem nagyon fontos, hogy ezeket rendbe tegyük magunkban. Hogy nem mindegy az, hogyan jelenik meg a félelem az életünkben. Hogy folyamatosan az aggódás és a féltés határozza-e meg a gondolatainkat — vagy megtanulunk különbséget tenni óvatosság és szorongás között.
Nagyon pici a határ, de nem mindegy, melyik jellemzi a felfogásunkat.
Ugyanígy, a vágyakozás terén is fontos, hogy megkülönböztessük a sóvárgást és a maximalizmust a céltudatosságtól és az igényességtől. És itt is csak egy nagyon vékony vonal a határ, de hatalmasat változtathat az életünkön, a megéléseinken, a szorongásainkon.
Ha csak ezt a néhány dolgot cseréljük meg:
Nem aggódok, hanem óvatos vagyok.
Nem félek, hanem körültekintéssel vagyok.
Nem sóvárgok, hanem céltudatosan megyek a céljaim felé.
Nem maximalista vagyok, hanem igényes.
Ha ezeket megváltoztatom, biztos vagyok benne, hogy egy olyan könnyedség jöhet az életünkbe, ami leveszi a hatalmas terhet a vállunkról, amit most cipelünk.
És én ezt kívánom mindenkinek. 🩷
Ha te is érzed, hogy ezek a gondolatok megérintettek, és szeretnél erről őszintén beszélgetni, gyere a Mindful Fitness privát közösségébe.
Ott lassan elkezdünk mélyebb, valódi párbeszédeket ezekről a témákról — félelemről, biztonságról, vágyakról és a belső egyensúlyról. Egy támogató, bátorító közeg vár rád. 💕
© 2025 Készítette Vatai–Gáspár Kata
